"Cselekedeteink túlnőttek rajtunk, az ember immáron képtelen megérteni az általa átalakított világot. Mi már - sokkal inkább, mint valaha - a halál árnyékában építkezünk, a sok pompának és ragyogásnak a halál az egyetlen örököse; közeledik a lelepleződés órája, az óra mikor a hagyományaink - egyik a másik után - megannyi ruhadarabként hullanak le rólunk, mi pedig ott várjuk pucéran - kívül ruhátlanul, belül üresen - az utolsó ítéletet, lábunk előtt az ásító mélységgel és káosszal fejünk felett."
A cinikus nihilizmus tartaroszi sötétségébe kalauzoló kötet ez, 117 egymással összefüggő, de lényegében breviáriumként, vagyis egymástól függetlenül is olvasható szövegegységek füzére.
Talán filozófus Albert Caraco, akiről egyébként alig tudni valamit, ám amit igen, az lényegbevágó. Szépirodalmi munkái is jelentek meg, eddigi, Svájcban kiadott huszonnyolc kötete mégis egy átfogó világképpel rendelkező gondolkodóra utal. A káosz breviáriumában azonban látnokként, kora prófétájaként szól - ki tudja kihez, hiszen maga állítja, hogy anarchista nézetei olyannyira szélsőségesek, hogy maguk az anarchisták is visszarettentek tőlük. Meggyőződése, hogy a jövő igazolja majd, hogy csupán az anarchisták és a nihilisták voltak előrelátóak, de ebből nekik semmi hasznuk nem lesz, ugyanis együtt pusztulnak el az "ökumenikus holocaust" felé tántorgó emberiséggel. Egyszerűen sokan vagyunk a világon - állítja Caraco -, a planéta a mai emberiség egytizedének paradicsomi körülményeket nyújtana, ezért vesznie kell az értéktelen, nyulak módjára szapora tömegnek. Hát, bizony, a fasizmus képlete szól ki a szerző gondolatmenetéből - ami zsidó származására való tekintettel igencsak meglepő. Persze nem a fasizmus szószólója, nem az új keletű vallások egyikének prédikátora, és nem egyszerűen a zöldek mozgalmának hangadója, hanem talán mindhárom terület érvelésének filozofikus összefoglalója.
Minden alapvetőnek tartott morális értéket - vallást, istent, erkölcsöt, világrendet, a lét anyagi alapját - megkérdőjelez, meghaladásukért emel szót, így például a családot is az emberiség rákfenéi közé sorolja. A boldogok a lelkiekben szegények meggyőződésével szemben Caraco a következőket állítja: "Boldogok az elhunytak! És háromszor boldogtalanok, akik az őrület hatalmában fogantak! Boldogok az érintetlenek! Boldogok a magtalanok! Boldogok, akik többre becsülik a kéjelgést a termékenységnél!"
Caraco végeredményben nem hasból beszél, állításai meggyőződéséből fakadnak, s irodalmi nézőpontból állítható, hogy esetében megvalósult az élet és a mű egysége. Caraco 1919-ben Konstantinápolyban született, gazdag, banktulajdonos zsidó családban. Egy ideig Berlinben éltek, ahonnét a zsidóüldözés elől Dél-Amerikába költöztek, katolikus hitre tértek és Albert szerzetesek kollégiumában nevelkedett. A második világháborút követően visszatért Európába és szembesült azokkal a szörnyűségekkel, amelyekről addig csak hallomásból értesült. Ráeszmélt, hogy amire tanították, csupán hazugság, a csodált európai civilizáció pedig belebukott a parancsuralmak haláltáboraiba. Úgy becsülte fel, hogy ilyen világban nincs értelme az életnek és eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de majd csak azt követően, ha családjából már senki sem lesz életben. Addig pedig szorgalmasan és pedánsan - teljes anyagi függetlensége mellett tehette -, napi hat órán át rótta egyenletes kézírással füzetek tömegébe műveit, amelyekben - állítólag - egyetlen szónyi áthúzás vagy javítás sincs.
Miután megözvegyült apját 1972-ben eltemette, Albert Caraco beteljesülve látta pályafutását és valóban öngyilkos lett. A halál ugyanis az egyetlen bizonyosság a világban. Mindenki egyedül hal meg és végérvényesen meghal. Mivel az ember nem szabad akaratából születik, hanem tulajdonképpen rákényszerítik az életet, szabad választását csupán a halál meghívásával nyilváníthatja ki, és ezzel eloszlathatja az életet kísérő bizonytalanságot - vagyis, hogy mikor, hol és miként lép majd át az életből a halálba.
(forrás)
Íme néhány szemelvény a könyvből a Húsvétista Egyház ajánlásával.
